2010 május 21. | Szerző: Sztella
Túl vagyok egy-két-há-négy és még ki tudja hány újabb megpróbáltatáson. Mindet kibírtam, szóval újra erősebb vagyok Hálelúja.
Na persze, akkor ott nem ilyen vidám a helyzet. Most sem annyira az. De megvagyok. Felsorolhatatlan lenne a sok feladat, amit meg kellett tennem az elmúlt hónapokban. Morbid módon kissé éles kontrasztokat felvonultatva: eltemettem a 18 éve nem látott anyám, de visszakaptam a szintén ugyanannyi éve nem látott apám.
A lányomnak rendeztem egy csodaszép ballagási napot, estét. Igazán nagyon büszke anyaként nézhettem végig a ballagást, mert többször elhangzott a neve a legjobbak között.
Közben dolgozok mindkét munkahelyen. A sulit változatlanul nagyon élvezem, bár fáj a szívem, hogy nincs több időm rá. De maximálisan próbálok helyt állni, minden rendezvényen ott vagyok, feladatokat vállalok, szervezkedek, rendezkedek.
Az ügyeleten nem könnyű ez az új helyzet, mármint főnöknek lenni. Nagy a felelősség, nagy a teher,orvosok jönnek és mennek a kezem alatt. Egyik zűrösebb, mint a másik, egyikben nagyobb az egoizmus, mint a másikban. Bevallom már olyan is van, akit kiraktam, jobban mondva kirakattam. Lassan kezdek belejönni, milyen a beosztott ápolónőimért kiállni, harcolni, ha kell megmondani, hogy vége, nem dolgozhat nálunk tovább. Ezt is élvezném, ha a nap 48 órából állna.
Ezek mellett a feladatok mellett rendszerint rengeteg munka van, és rengeteg egymásra torlódó érzelem, amelyek csak gyűlnek a fejem fölött, és nincs idő megélni egy-egy jó, vagy rossz pillanatot, mert már azonnal ott van helyette, mellette, fölötte egy újabb jó vagy rossz.
Az iskolában alapítványi bálra készültünk. Még minden évben ott voltak Ők is. Tudom, mert anno mesélte. Akkor nagyon fájt, hogy nem lehetek ott-vele-, most az fájt, hogy ott kell majd lennem-nélküle-, és mi lesz ha ő is ott lesz?Úgy éreztem most először nem lennék elég erős, ahhoz, hogy jól játszam a szerepem. Mindig képes voltam a világ előtt közömbös lenni, mert így kívánta a kapcsolatunk. Csakhogy azóta sok minden megváltozott ,pl. az egyik kolleganőm elszólásából, megtudtam,hogy a kolleganőim , az ő asszisztense jóvoltából tudnak a viszonyunkról. Nem bírtam volna elviselni, hogy azt figyeljék, egymásra nézünk-e,vagy sem , szólunk-e a másikhoz, vagy nem. Tudtam sehogyan sem viselkednénk helyesen. Hetekig őrlődtem ezeken a gondolatokon, néha tényleg az volt az érzésem, hogy miért én kapom megint ezt a sorstól? Tudtam, hogy valamilyen formában kapcsolatba kell lépnem vele, de hogyan, hogy ne pont akkor mikor ott van a felesége stb. Néha még nekem is szerencsém van, mondhatnám, mert amikor az önkormányzathoz sétáltam, hogy az egyik gyerek papírjait intézzem, láttam, hogy bekanyarodik az utcán és egyedül ül az autóban. Gyorsan felhívtam, meglepődött, mikor mondtam, hogy én vagyok és, hogy azt kérném, hogy ne jöjjenek a bálba. Persze kérdezte mi újság velem, de elhárítottam és mondtam, hogy túl sok minden ahhoz, hogy erről így lehetne beszélni. Egy kölcsönös vigyázz magadrával elköszöntünk.
Utánna napokon keresztül, mindegy volt mikor indultam haza, ő megjelent, és állt az autóval a busz mellett, vagy éppen mellénk parkolt le, és kiszállt a kocsiból, amíg mi zöldre vártunk.Így megy ez minden nap, de legalábbis egy héten egyszer-kétszer biztosan.
A múlthéten ott ültem a bálban, Ő valóban nem volt ott, ahogyan ígérte, de az én lelkem csordultig volt a hiányával. Erősnek kellett lennem, és csak egy-egy pillanatra villant be a vágy, milyen lenne, vajon lesz-e valaha olyan, hogy Vele, ott? Azért, amikor Cipő elkezdte énekelni a Szeretni valakit, valamiért c. számot, egy-két titkos könnycseppet le kellett törölnöm a félhomályban. Újra belehaltam, hogy mennyire szeretem, és újra előlről kezdem, hogy elngedjem. Ma már tudom, tényleg soha nem múló érzés, de meg kell vele tanulni élni. Talán ez a tanév nekem erről szólt.
2010 május 6. | Szerző: Sztella
Mindennap azzal ébredek és fekszem, hogy megpróbálok nem gondolni rád.
És mindennap történik valami, ami eszembe juttatja, hogy élsz, hogy, létezel.
Mindennap szembesülök vele, hogy nem nekem vagy.
Mindennap hiányzol,
mindennap.
Olyan sok minden történik, amit túl kell élni, amihez mosolyogni kell, amiért erősnek kell lenni, amit ki kell bírni.
Én állok a buszmegállóban, és te jössz az autóval felém. Nem értem, hogyan tud olyan kicsi lenni azaz út, amin jössz és olyan nagy a távolság köztünk.
csak nézek, csak nézel…
Naponta beszélnek rólad az emberek a munkahelyemen, és én csak hallgatok. Ők azt sajnálják, hogy nem lesz háziorvosuk. Közben én csendesen tűnődöm, hogy ha tudnák, hogy én az életemet veszítem, veszítettem el.
Tudom, jó lesz, ha elmész ebből a városból, és azon a kis keskeny úton nem jössz szembe velem,majd megtanulok ezzel isegyütt élni. Azzal, hogy soha semmit nem hallok rólad.
Végletek közt élek…nem vagy az enyém, már rég, de mégsem szakadunk el egymástól. Nem beszélünk egymással, mégis naponta tudok rólad meg újabb és újabb dolgot. Nem jó, hogy így van. Nem értem a Sorsot miért akarta, hogy itt tanítsak, ahol te élsz, ahol egyetlen utca választ el tőled.
Nem jó ez így, mégis félek attól a pillanattól, amikor majd nem tudok rólad semmit.
Félek én is a semmibe veszek.
2010 március 20. | Szerző: Sztella
Furcsa egy ember ez az új férfi az életemben. Azt feltételezi, ha valamiről nem beszélünk, az nincs. Én meg ettől kiakadok, bár jól reagálom le és türelemmel próbálom kezelni, elmagyarázni, hogy ez nem helyes magatartás.
Úgymond finoman célzok rá. hogy ezt normálisan nem így, hanem emígy. Ő közli, hogy igen tudja, majd igyekszik, de a kérdéseim válaszolatlanok maradnak. És innentől elég patthelyzet alakul ki. Én beburkolózom a kis csigaházamba, és nem merek érezni. Ő eljátssza, hogy semmit nem érez. Mi értelme ennek az egésznek? Nem tudom. Mégis jó,hogy van az életemben. Kellene ő nekem, csak ez egy hosszú történet első bekezdése, ami eddig történt. Lassan és türelemmel kell, kellene lennem. Talán nekem is szokatlan, hogy így van köztünk, ami van, vagyis ami nincs, de hagyni kell a dolgokat maguktól kialakulni.
Merthogy valami mégis alakult a héten, mivel a megszólításokban újra Kedves voltam és ez nála, azt jelzi, hogy… végül is magam sem tudom, hogy mit, csak azt tudom, hogy ezt a megszólítást ő másképp és máshogyan használja, mint azt egyébként szoktuk. Amikor beszélgetünk akkor is van, hogy a nevem helyett így szólít, és az ott nagyon szép tud lenni.
2010 március 18. | Szerző: Sztella
Furcsa egy hónap van mögöttem.
Új munkatársak, a régiek hiányával keveredve. Új szerelem érzés, a régivel keveredve. Valahogy tőmondatokban ez a lényeg. Néha észbe kellene kapnom és soha többé munkahelyi kapcsolatnak még a gondolatát sem engedni, hogy kialakuljon, de én mindig belemászok ilyen hülyeségbe, aztán persze nekem fáj.
Olyan szépen és romantikusan indult február 18-án egy sms-el, ami az egyik új főnököm és én közöttem alakult. Vagyis már előtte is éreztem én azt a bizonyos vibrálást, de nem mertem hinni benne. Meggyőztem magam, hogy ez biztosan nem az, csak ő nagyon udvarias szeretne velem, velünk új kollégákkal lenni.
Azért, amikor már vacsorázni mentünk és órákat beszélgettünk éjszaka telefonon, akkor már tudtam, hogy ez nem merő udvariasság, ez talán több annál. Persze még messze van a szerelemtől, de bizonyos, hogy vonzalom az van, mindkét részről. Két hétig este az ő sms-ére aludtam el, hajnalban az övére ébredtem… csuda jó érzések mellengették a szívem. Aztán jött egy német üzleti út, ami mindent borított. Egyik napról a másikra elmaradtak az sms-ek, sőt a németektől, egyáltalán nem kaptam, mindaddig míg én rá nem kérdeztem, hogy él-e? Amikor hazaérkezett sem változott ez meg. Ennek egy hete. És lassan, egy-két napja eluralkodott rajtam egy vegyes érzés a düh keveredése a szánalommal, a megalázottság érzéssel. Dühös vagyok, hogy ha kértem, hogy legyen őszinte, akkor miért nem az, szánom az ilyen embert, aki nem vállalja fel a véleményét, és megalázottnak érzem magam, hiszen így semmibe venni egyik napról a másikra, az azért nem természetes.
Mindezek után ma délután hív, mintha magától értetődő lenne, hogy ha megkérdezi, hogyan vagyok, azt mondom “jól, örülök, hogy hallok felőlled” ezen szavak helyett csak annyit mondtam, nem tudom. Zavartan nevetett, de nekem nem nagyon volt kedvem oldani a kínos csendet. Megbeszéltük az aktuális munkahelyi teendőket és azt ígérte este beszélünk. Nagyon nehéz lesz higgadtnak és nyugodtnak lennem, pedig szeretném a dolgot intelligensen kezelni, hiszen évekig együtt fogunk dolgozuni, ha nem is közvetlenül, de rengeteget kell vele egyeztetnem és beszélnem mindenfélkéről.
Szóval furcsa egy helyzet ez kérem. Egyszer csak jön egy tökéletesnek tűnő férfi: elvált, kapcsolatra vágyik, jóképű, a feje sem üres (legalábbis elsőre úgy tűnt) és tetszel neki. Azt hinnéd igen, most talán kopogtat az ajtódon a szerelem, hagyd, hogy átjárjon és élvezd! Mire kicsit bátrabban mertem volna mindebbe belegondolni, úgy eltűnt az életemből, mintha nem is lett volna. Minden magyarázat nélkül. Mit kell ilyenkor tenni? Sokat nem tudtam, egy-két sms-ben, e-mailban kértem, hogy reagáljon a kérdésemre. Nincs baj, ha nem az vagyok, akinek elsőre látott, de az őszinteség fontos! Nálam különösen. Egy két visszafogott sms érkezett, de nem volt benne semmilyen kedves megjegyzés, olyan tárgyilagos hangvételűek a napjairól.
Vagyis úgy gondolod magadban, akármennyire is szép lehetőségnek tűnt, le kell zárnod, hogy ne fájjon még jobban, mint amennyire már így is fáj. Ezt a héten úgy ahogy sikerült lerendezni a lelkemben.
Erre ma megjelenik. ÁÁÁÁÁÁ, minek ez nekem?????
2010 március 11. | Szerző: Sztella
Zséda – Rám valahol..
Rám valahol egy férfi vár,
aki többet ér egy álomnál.
Nem te vagy, aki rám talál,
amit nem kerestél, másé már.
Rám valahol egy férfi vár,
amit összetörtél messze száll,
elhiszem, hogy nálad jobb is jár.
Hol volt, hol nem volt, nincs tovább.
Könnyen jött és ment, nem talált.
Emlékszem, nem volt régen,
hogy álompor hullott rám,
mi évekre elbuvölt
egy furcsa éjszakán.
De rájöttem, bármit mondasz,
csak játék és ámítás,
egy szép reggel nem több mint
egy újabb felvonás.
Szebben nem is mondhatnám,
hidd el, nem vagy méltó rám.
S tudom, lesz olyan, ki tényleg jó hozzám.
Rám valahol egy férfi vár…..
A fátyolköd felszállt lassan,
s feltunt egy másik arc,
egy olcsó és huvös szív,
mit mosollyal takarsz.
Minden, mit kaptam tőled,
csak pár hazug szó,
e szétfoszlott álomban már nincsen semmi jó.
Szebben nem is mondhatnám…
Rám valahol egy férfi vár…
2010 február 15. | Szerző: Sztella
Na szóval, túl vagyunk a Valentin napon is. Emlékek… illatok, mozdulatok, fények, kísértettek. Persze dolgoztam, mint ezelőtt két évvel is. A barátnőm tanácsára, ki kellene lépni a múlból, hogy élni tudjak a jelen lehetőségeivel. “Aki szerelemre vágyik, az a jóra vágyik”, mondja ő, erre én, “de a szerelem fáj”. És így megy ez, ha az ember megsérül, nehezen épül a bizalom, nehezen hiszi el magáról, hogy másként is lehetne…pedig lehet, hogy lehetne, de lehet, hogy mégsem.Nehéz a szemléletváltás, nehéz merni. Nem az álmokkal van a baj, mert azok valahogy az én lelkemből, mint valami kiapadhatatlan patak folydogálnak, hol békésen, hol rámzúdulva, de soha nem apad ki. Egyik álom a másik után, egyszerűen csak megtelepszik a szívemben és nem nyugszom, amíg el nem érem. Azt is látom, hogy nincsenek rövid távú álmaim, másképp mondva nekem nincsenek kis álmaim. Csak olyan hegyeket mozgatók, olyan eget, földet összeborítók. Lehet keresni kellene, kicsi kis álmokat, vágyakat, hogy könnyen jöjjön az öröm, a boldogság. Ezzel nem azt mondom, hogy a kis dolgoknak nem is szoktam örülni. Mert ez nem igaz, igenis nagyon szoktam, csak azokat nem úgy élem meg, mint az álmok megvalósulását. Valahogy, olyan ez, hogy a nagy álmok megvalósulásáért iszonyat sokat kell dolgozni, néha akár harcolni, de lehet, hogy szenvedni is… és most jelenleg attól szenvedek, hogy félek, hogy szenvedni fogok. Vagyis nem merek szeretni és nem hagyom magam szeretni. Pedig, talán ez a bizonyos barát, aki eddig a háttérből támogatta a lelkem, többet és mást szeretne, de …és megint itt van ez az icike-picike szavacska. Minek belebonyolódni abba, olyanba, amiről, akiről előre tudom, hogy nem lehetséges a hosszú távú kapcsolat. Mégegyszer szeretőnek lenni, várni lopott órákra, lemondani, nem akarni szeretni, aztán úgyis mégis szerelmes lennék, de már előre ki van mondva, hogy ő öreg, nincs elég pénze egy második váláshoz…Szóval, nem akarok szeretni egy ilyen embert, pedig annyira szerethető lenne…de…na igen, az a fránya icike-picike szavacska
2010 február 10. | Szerző: Sztella
Köszi lányok a kommenteket!
Az élet szép, vagyis annak kell látni, hiszen élek és érzek, akkor meg nem lehet nagy baj. Nem véletlen írtam a tegnapiakat. Volt és van egy férfi az életemben, akinek olyan nagy dolgokat köszönhetek, hogy szavakkal alig elmondhatók. NŐ (igen így nagybetűsen) és különleges ember lettem mellette. Csodák sorozatát éltem át, boldog és boldogtalan voltam egyszerre. De eszméletlen jó, hogy volt ő nekem. Szép volt, romantikus, izgalmas, kalandokkal teli, iszonyú kínokat okozó boldogság. És lassan ráébredek, hogy van egy másik férfi az életemben, aki mindezt végig élte velem, csendesen a háttérben támogatva,és lelket ápolva. Az egyik nős három gyerekkel, a másik már egyszer elvált, nem akarna még egyszer. Szóval akár mondhatnám, hogy a sors milyen gonosz, de most valahogy nem ezt látom ezekből a történetekből, kezdek pozitívan látni és érezni. Jó, hogy Ő volt és jó, hogy ő most van…és talán lesz nekem az életemben…
2010 február 9. | Szerző: Sztella
Úgy hiányzik az írás, az elmélkedés, arról, hogy mit érzek. Mert, hogy egy ideje felfedeztem, hogy újra érzek. Még nem nevezhető boldogságnak, de már nem nevezhető kibírhatatlan bánatnak sem. Azt hiszem ez jó, vagyis érzem, hogy jól leszek. Nem azt mondom, hogy jól vagyok, de, ha körbe nézek a mai világban, olyan kevesen vannak jól. Ők a kiváltságosak, és tudom, hogy volt idő amikor én is voltam kiváltságos.
Ma már nem vagyok, de nem is vagyok elveszett, legfeljebb csak elvesztettem valamit, valakit. Legfőképpen magamat és az életem egy darabkáját. Helyette kaptam egész más érzéseket, egész más álmokat, célokat… Hiányzik a másik felem, de kezdek rájönni, hogy ez az új, még csak éppen alakulóban lévő sem olyan rossz. Bár kevesebb a tűz, a lobogás, a vad lángolás bennem, de nem is égetem meg magam, csak csendesen álmodom tovább a szabadságról és a szerelemről, mert, hogy társ nélkül nekem nem élet az élet. Azt is látom, hogy koromnál fogva körbe vesznek az “elérhetetlen” férfiak. Az egyik oldalon, akik feleséggel gyerekkel, de boldogtalan házasságban élnek, a másik oldalon, akik egyszer már elváltak, sőt volt bátorságuk előlről kezdeni, és most mégis újra egy kiüresedett kapcsolatban találják magukat.Mindkét példára közvetlen rálátásom van, és így kívülről szemlélve, nekik sem könnyebb. A mi női,romantika iránti vágyunk szembe találkozik a kőkemény racionalizmussal, és újra és újra kialakul a nem lehetek a tiéd, nem választhatlak téged…
Akkor kérdezem én, van jó megoldás? Szabad hinnem a szabadságban és a szerelemben? Szeretnék mindkettőben, bár látom, hogy a szabadságomat három év alatt sem sikerült megalapoznom, a szerelem pedig hol jött, hol ment az életemben, nagyon sok boldogságot és fájdalmat okozva.De nem adom fel…egyszer biztosan elérem, hogy mindkét érzésnek részese leszek…
2010 május 24. | Szerző: Sztella
Ma van a névnapom. Vajon gondoltál ma rám?
“Bánjuk a múltat, rettegünk a jövőtől,
s a kettő közt köddé válik a jelen,
a vánszorgó percek száguldó évekké gyűlnek,
s az idő egyenese körbejár végtelen.
Élvezd hát a pillanat szépségét,
ha család, barátok vesznek körül,
vagy a tapasztalás teljességét,
ha magadba zárkózol egyedül.”
Ara Rauch
Oldal ajánlása emailben
X