2010 május 6. | Szerző: Sztella |

Mindennap azzal ébredek és fekszem, hogy megpróbálok nem gondolni rád.

És mindennap történik valami, ami eszembe juttatja, hogy élsz, hogy, létezel.

Mindennap szembesülök vele, hogy nem nekem vagy.

Mindennap hiányzol,

mindennap.

Olyan sok minden történik, amit túl kell élni, amihez mosolyogni kell, amiért erősnek kell lenni, amit ki kell bírni.

Én állok a buszmegállóban, és te jössz az autóval felém. Nem értem, hogyan tud olyan kicsi lenni azaz út, amin jössz és olyan nagy a távolság köztünk.

csak nézek, csak nézel…

Naponta beszélnek rólad az emberek a munkahelyemen, és én csak hallgatok. Ők azt sajnálják, hogy nem lesz háziorvosuk. Közben én csendesen tűnődöm, hogy ha tudnák, hogy én az életemet veszítem, veszítettem el.

Tudom, jó lesz, ha elmész ebből a városból, és azon a kis keskeny úton nem jössz szembe velem,majd megtanulok ezzel isegyütt  élni. Azzal, hogy soha semmit nem hallok rólad.

Végletek közt élek…nem vagy az enyém, már rég, de mégsem szakadunk el egymástól. Nem beszélünk egymással, mégis naponta tudok rólad meg újabb és újabb dolgot. Nem jó, hogy így van. Nem értem a Sorsot miért akarta, hogy itt tanítsak, ahol te élsz, ahol egyetlen utca választ el tőled.

Nem jó ez így, mégis félek attól a pillanattól, amikor majd nem tudok rólad semmit.

Félek én is a semmibe veszek.