2010 május 21. | Szerző: Sztella |

 

 Túl vagyok egy-két-há-négy és még ki tudja hány újabb megpróbáltatáson. Mindet kibírtam, szóval újra erősebb vagyok Hálelúja.

Na persze, akkor ott nem ilyen vidám a helyzet. Most sem annyira az. De megvagyok. Felsorolhatatlan lenne a sok feladat, amit meg kellett tennem az elmúlt hónapokban. Morbid módon kissé éles kontrasztokat felvonultatva: eltemettem a 18 éve nem látott anyám, de visszakaptam a szintén ugyanannyi éve nem látott apám.

A lányomnak rendeztem egy csodaszép ballagási napot, estét. Igazán nagyon büszke anyaként nézhettem végig a ballagást, mert többször elhangzott a neve a legjobbak között.

Közben dolgozok mindkét munkahelyen. A sulit változatlanul nagyon élvezem, bár fáj a szívem, hogy nincs több időm rá. De maximálisan próbálok helyt állni, minden rendezvényen ott vagyok, feladatokat vállalok, szervezkedek, rendezkedek.

Az ügyeleten nem könnyű ez az új helyzet, mármint főnöknek lenni. Nagy a felelősség, nagy a teher,orvosok jönnek és mennek a kezem alatt. Egyik zűrösebb, mint a másik, egyikben nagyobb az egoizmus, mint a másikban. Bevallom már olyan is van, akit kiraktam, jobban mondva kirakattam. Lassan kezdek belejönni, milyen a beosztott ápolónőimért kiállni, harcolni, ha kell megmondani, hogy vége, nem dolgozhat nálunk tovább.  Ezt is élvezném, ha  a nap 48 órából állna.

Ezek mellett a feladatok mellett rendszerint rengeteg munka van, és rengeteg egymásra torlódó érzelem, amelyek csak gyűlnek a fejem fölött, és nincs idő megélni egy-egy jó, vagy rossz pillanatot, mert már azonnal ott van helyette, mellette, fölötte egy újabb jó vagy rossz.

Az iskolában alapítványi bálra készültünk. Még minden évben ott voltak Ők is. Tudom, mert anno mesélte. Akkor nagyon fájt, hogy nem lehetek ott-vele-, most az fájt, hogy ott kell majd lennem-nélküle-, és mi lesz ha ő is ott lesz?Úgy éreztem most először nem lennék elég erős, ahhoz, hogy jól játszam a szerepem. Mindig képes voltam a világ előtt közömbös lenni, mert így kívánta a kapcsolatunk. Csakhogy azóta sok minden megváltozott ,pl. az egyik kolleganőm elszólásából, megtudtam,hogy a kolleganőim , az ő asszisztense jóvoltából tudnak  a viszonyunkról. Nem bírtam volna elviselni, hogy azt figyeljék, egymásra nézünk-e,vagy sem ,  szólunk-e a másikhoz, vagy nem. Tudtam sehogyan sem viselkednénk helyesen. Hetekig őrlődtem ezeken a gondolatokon, néha tényleg az volt az érzésem, hogy miért én kapom megint ezt a sorstól? Tudtam, hogy valamilyen formában kapcsolatba kell lépnem vele, de hogyan, hogy ne pont akkor mikor ott van a felesége stb. Néha még nekem is szerencsém van, mondhatnám, mert amikor az önkormányzathoz sétáltam, hogy az egyik gyerek papírjait intézzem, láttam, hogy bekanyarodik az utcán és egyedül ül az autóban. Gyorsan felhívtam, meglepődött, mikor mondtam, hogy én vagyok és, hogy azt kérném, hogy ne jöjjenek a bálba. Persze kérdezte mi újság velem, de elhárítottam és mondtam, hogy túl sok minden ahhoz, hogy erről így lehetne beszélni. Egy kölcsönös vigyázz magadrával elköszöntünk.

Utánna napokon keresztül, mindegy volt mikor indultam haza, ő megjelent, és állt az autóval a busz mellett, vagy éppen mellénk parkolt le, és kiszállt a kocsiból, amíg mi zöldre vártunk.Így megy ez minden nap, de legalábbis egy héten egyszer-kétszer biztosan.

A múlthéten ott ültem a bálban, Ő valóban nem volt ott, ahogyan ígérte, de az én lelkem csordultig volt a hiányával. Erősnek kellett lennem, és csak egy-egy pillanatra villant be a vágy, milyen lenne, vajon lesz-e valaha olyan, hogy Vele, ott? Azért, amikor Cipő elkezdte énekelni a Szeretni valakit, valamiért c. számot, egy-két titkos könnycseppet le kellett törölnöm a félhomályban. Újra belehaltam, hogy mennyire szeretem, és újra előlről kezdem, hogy elngedjem. Ma már tudom, tényleg soha nem múló érzés, de meg kell vele tanulni élni. Talán ez a tanév nekem erről szólt.