2011 október 30. | Szerző: Sztella
2011.10.30.
Amikor hónapokig nem írok ide, az
két dolgot jelent. Az egyik az, hogy nem akarok tudomást venni arról, hogy Ő él
valahol a világban, de nekem nincs vele semmilyen kapcsolatom. Ezt az
érzést nem lehet elviselni, egyszerűen csak megtanulsz valahogy élni vele. A
másik, hogy annyira szeretnék szeretni és szeretve lenni, hogy ha nem is havi
rendszerességgel, de próbálkozom új kapcsolat kialakításával. Így volt ez már
egyszer-kétszer és így volt most nyáron is. Talán most augusztusban voltam a legközelebb
ahhoz, hogy kilépve minden fájdalomból képesnek éreztem magam arra, hogy újra
szeressek. Persze még nagyon óvatosan. Aztán megint nem úgy alakultak a dolgok,
ahogyan reméltem.
Így inkább itt mondom el Neked,
amit szeretnék: bármi történik is az életemben, akár jó dolog akár
rossz, mindig arra gondolok, az a legnagyobb vágyam, hogy bárcsak beszélhetnék
Veled. Mert hiányzol, mert Te vagy az, aki ért engem félszavakból. De
erősnek kell lenni, és nem szabad keresni Téged. Hagyni kell Téged élni. Nem engem
választottál, egy új élet mellett döntöttél, akkor nincs jogom ebbe belefolyni,
számodra kockázatot jelenteni. Meg kell értenem , hogy Te tovább
tudtál lépni, én meg nem. Te már nem szeretsz én meg újra és újra rájövök,
hogy örökké foglak. A legfontosabb az volt, hogy ne okozzak neked kárt, ne
tegyek olyat, amiből bajod származhatna. Nehezen, de valahogy képes voltam ezt
szem előtt tartani, akkor is, amikor nagyon nagy fájdalmakat kellett megélnem.
Így volt ez tavaly amikor meghalt az anyám, amikor pár hétre rá összeomlott a
munkahelyemen felépített saját kis csodám és megtudtam, hogy elveszítem azt az
álláshelyet, ami tartotta bennem a lelket. És így volt akkor is amikor az
egyik baráti házaspár, abba a házba költözött be, ahonnan Te elköltöztél. Azt a munkát fogja
folytatni, amit Te fél életen át felépítettél. Amikor először beléptem a házba,
ahol addig soha nem jártam, úgy éreztem ezt már nem lehet kibírni. De mivel
ezek az emberek nem tehetnek a múltamról,és a segítségemre volt szükségük, mert rajtam
kívül senkit nem ismernek a városban,és az én rábeszélésemre jöttek ide, és
mert egyébként nagyon örülök, hogy ők itt vannak, mert jó barátok vagyunk st.stb.valahogy ezt is
túléltem. Sétáltam a csodaszép kertben
és vágyódtam utánad. hajszálon múlt, hogy nem hívtalak fel, ekkor kértem el a
telefonszámodat, mert amikor elköltöztél, amikor előtte elbúcsúztunk,
kitöröltem, hogy tényleg soha többé ne tudjalak hívni. Amikor először aludtam
náluk (nálad) vendégségben, hát az egy nagyon groteszk helyzet volt. Belehaltam
és mégis úgy éreztem Veled vagyok, most legalább Velem vagy. Minden, ami ott
fogadott ismerős volt, mert Te voltál. Az illatok, a színek, olyan
emlékeket idéztek, amire boldogan emlékeztem. De közben tudtam, hogy Te már
soha nem leszel ott és nem leszel az enyém sem. Szóval évek óta próbálok
búcsúzni, elszakadni, de mindig történik valami, ami még több emléket ad, még
szorosabb gúzsba köt.
Ez alatt az idő alatt, kiderült
valami nagy baj van velem. Életemben először tudtam, hogy beteg vagyok. Van
valami bajom. Reménykedtem, hogy nem daganat és nem Sclerózis ami a fejemben a
problémákat okozza. A több hónapig tartó vizsgálódás kimutatta, hogy egy súlyos
érelváltozás van az agytörzsi részen, amely bevérzett. Állítólag orvosi csoda
vagyok, hogy nem jobban, mert az halálos kimenetelű lett volna. Meg kell
műteni, de nyitott koponyaműtéttel nem lehet, mert olyan helyen van, hogy az
amerikai úti idegsebészeten sem javasolta a doki. Az egyik specialistához
irányítottak, aki szerint a megoldást és a túlélést a gammasugárral végzett
műtét adhatja, aminek szintén van kockázata, de muszáj, mert így bármikor
meghalhatok. Először nem mertem vállalni a műtétet, aztán mégis meggyőzött,
hogy ellenkező döntés, maga az öngyilkosság. Igaz, így a legnagyobb veszély
maga a műtét, amely közben agyvérzést kaphatok(30% az esély és nincs belőle
visszaút, mert az agytörzsnél nem tudnak mit tenni, mint, hogy megvárják a
véget ), a műtét után agyödéma léphet fel(jobb oldali bénulást okozva,szintén
30-40% de ez visszafordítható) a legjobb verzió, hogy a műtétre a lehető
legoptimálisabban reagálok és egy 4-6 hetes egyensúlyzavar, koordinációs
probléma stb.után kb egy év a gyógyulási folyamat, és visszahúzódik az
elváltozás. Persze ezt szeretném, de mi van ha nem …Hetek óta, amióta megvan
a műtét időpontja, gyakran mérlegelek, átgondolom az életem. Mit kell megtennem?
Mit kell lerendeznem?
Egyre többször gondoltam arra,
hogy ez talán az a helyzet, hogy megértenéd, ha felhívnálak. Próbáltam egy-két
barátnőtől tanácsot kérni és a velük való beszélgetések meggyőztek arról, hogy
nagyon sajnálnám útban a műtétre, ha meg sem próbálnám. Persze nagyon féltem a
visszautasítástól, de mégis meg kellett tennem. Így hívtalak fel két nappal
ezelőtt. Próbáltam elmondani, hogy miért kereslek, próbáltalak nem
megijeszteni, és Te ugyanolyan aranyos és kedves voltál mint mindig. Az első
meglepődés után hamar értettél, hogy mit szeretnék, nem kellett magyarázkodnom.
Megígérted, hogy találkozhatunk,beszélhetünk. Elmondtad, hogy mennyire örülsz,
hogy végre hallasz rólam, de nem így szeretted volna. Én próbáltalak
biztosítani, hogy nem újrakezdést remélek, nem sajnálkozást és szánalmat kérek,
de erőt adna számomra, ha egy olyan emberrel beszélhetem meg a gondolataim, aki
mindig értett engem. Azt nem mondtam el, de magamban egy gondolat foglalkoztat,
nem halhatok meg úgy, hogy két éve láttalak utoljára. Nekem Te vagy az életem
nagy szerelme, remélem a Sors úgy dönt, hogy élhetek november 30-a után is, ha
nem akkor utoljára látni szeretnélek.
Várom, hogy hívj! Ezt ígérted, és én most próbálok bízni benned.
2011 április 27. | Szerző: Sztella
Jó lenne írni valami változásról. Arról, hogy boldog vagyok, hogy az
élet szép és minden nap történik valamilyen apró csoda. Hónapok óta azon
az úton haladok, hogy muszáj, hogy a sok rossz után jó történjen
velem.Néha nagyon nehéz, de mégis hinni szeretnék ebben. Meg kell, hogy
találjam a társam, mert sok-sok éve élek magányosan, egyedül. És
mindennél jobban vágyom arra, hogy végre valakit szerethessek. Nyíltan
és őszintén.
Évek óta érzem , tudom, hogy bonyolult személyiségemből következően lassan szeretek meg valakit és lassan szeretek ki valakiből.Valahogy
azt tapasztalom, hogy nálam a barátságból lesznek a nagy
szerelmek.Évekig tartó folyamat, hogy csak jó beszélgetni az illető
személlyel, rájövök- jövünk egy-egy hasonló érdeklődési körre, elkezd
egyformán kattogni az ember feje. Lassan, és tényleg nagyon lassan elkezd a másik személy beivódni a lelkembe.Egyre fontosabbá válik a vele eltöltött idő, mert feltölt, mert kikapcsol, mert egyszerűen ráébredek, hogy ez nekem így ahogy történik jó.
Általában ebben az időszakban kellene azt mondani, hogy VÉGE, de ekkor
már nem tudom azt mondani. Itt kellene okosnak és higgadtnak lenni és
nem szerelmesé válni. De a helyzet szürkén és hétköznapin az, hogy
ekkora már elkövetem újra ugyanazt a hibát vagyis szerelmes vagyok. Egy
bizonyos függési viszony alakul ki köztem, az idő, és a harmadik személy
között. Minél többet szeretnék vele lenni, mert az jó.Jó neki és jó
nekem. Amikor együtt dolgozunk az nagyon jó. Aztán jön a várakozás, hogy
mikor van megint közös műszak. Este otthon az ágyból küldök egy sms-t,
vagy napközben írok egy e-mailt. (Nagy előrelépés, már az is, hogy vele
megtehetem, és nincs megtiltva, mint az előzőekben.) Ha éjjel,
felébredek, az ágy üres mellettem, és eszembe jut milyen jó lenne hozzá
bújni. Ha reggel ébredek, neki szeretnék kávét főzni. Ha…Ha… Ha…
és ez így megy egész nap. Néha úgy érzem nem lehet így csinálni tovább.
Tudom, hogy Ő is szeretne engem és én is szeretném őt. “De ne beszéljünk
róla, mert úgy sem lehet semmi közöttünk”. Ezekben a helyzetekben a
legnehezebb hallgatni, csak csendben várni. De mire? Az idő nem old meg
semmit. Sőt! Csak ront a helyzeten! Az általa gyártott problémák, melyek
tudom, hogy az ő helyzetéből nézve valóságosak (mármint szerinte ő már
öreg az ilyesmihez) nem múlik el. Azt nem hagyja, hogy bebizonyítsam én
nem így látom őt. Talán nehéz elhinnie, hiszen én magam sem szoktam
elhinni, ha rólam van szó, hogy nem ezek a dolgok számítanak, hanem az
amit a másik ad, amit belülről sugároz. És itt bezárul a kör. Mindez
hiába, tök mindegy ki mit nyújt és ad és sugároz és belső érték meg
egyebek, HA NEM LEHET. És úgy tűnik, hogy nem , mert ő
tántoríthatatlanul meg van arról győződve, hogy NEM.
Tegnap ezt írtam neki e-mail helyett. Nem
nagyon tudom, hogy te melyik verziót veszed szívesebben, ha irkálok, vagy ha
hallgatok.
Napok
óta azon jár a fejem, hogy „meg kell szabadulnom tőled”!
Csak
úgy lenni és várni. Ez nem az én szakterületem.
Utálok
állandóan arra gondolni, hogy veled szeretnék lenni,(képes vagyok ezzel a
gondolattal ébredni és elaludni), (azt hiszem, ezt hívják szerelemnek).
Nincsenek nagy igényeim,(ez nem igaz) beérném kevéssel is, (ez sem igaz
teljesen, de alkalmazkodó képes vagyok) mondjuk néhanapján 1-2 óra, de az, veled
legyen és ne a munkáról szóljon. Mégis, most amikor csináltam a májusi
beosztást, nem volt erőm beírni mást
melléd. Pedig ez lenne a megoldás.
Csak
így lehet ebből kilépni, vagy még jobban nem belelépni.
Muszáj
ezen változtatnom!
Jó
ideje már, hogy nem egy közös műszakra vágyom. Persze rendszeresen beletörődöm,
hogy marad a munka és kész. No és ne (csak) a szexre gondolj a veled szeretnék
lenniben. Bár az is igaz, hogy újabban
már nem dolgozni akarok veled, mert megszerettelek, vagy beléd szerettem,
nevezzük, ahogy akarjuk. Ezt persze így le merem írni, de elmondani nem lenne
bátorságom. Sokszor (túl sokszor) fantáziálok arról, hogy végre megölelsz,
megcsókolsz, hogy szeretkezel velem,(bár azt hiszem elájulnék zavaromba). Hogy
szükséged van-e rám, nem tudom? (És nem ügyelni, mert azt tudom, hogy igen.)Szükséged van rám?
Nálad
azt látom, hogy jól el vagy a magad kis zárt világában. Ebbe a világba néha
közelebb engedsz engem, néha újra egyre távolabb vagyok, vagyunk, mert nincs
időd, mert eleged van stb.. Nem szeretnék türelmetlennek tűnni, (pedig már az
vagyok) csak jó lenne tudni, hogy te azon kívül, hogy hónapok óta azt
hajtogatod, hogy nem lehet köztünk semmi, csak úgy magadba, magadnak mit
szeretnél? Ugye érted, hogy szenvedek
így? Értesz engem?
Amikor elolvasta mélységes nagy csend volt közöttünk.
Hosszú percekig néztünk egymás szemébe. És a válasz ismét az, hogy nem
lehet semmi, mint ami eddig volt. Mit mondhatnék erre? Nincs mit Mondani
nincs mit, érezni meg nem szabad semmit..
Reggel
kávézás közben megkérdeztem, nagyon utálna-e ha legközelebb(ami holnap
van) nem akarnék vele dolgozni, mert valahogyan össze kellene raknom
magam. Kedves volt, aranyos és persze kimagyarázta, hogy ne tegyek már
vele rosszat.
Ja és még azt is mondta, amíg olvasta a levelem, hogy “mert gondolod csak te ájulnál el?”
Nem tudom, hogy magamat csapom-e be, amikor azt mondom, hogy nekem Ő kell, mert ő a lélektársam. A sok Nem csak megerősít, arról, hogy szükségünk van a másikra és nem szeretném feladni, azt, hogy egyszer nyíltan és őszintén Őt fogom szeretni, nem csak itt bent csendben.
2011 április 12. | Szerző: Sztella
Először is nagyon köszönöm a sok kedves bejelentkezést.Jól esik, hogy ilyen régről még emlékeztek rám és örültök, hogy újra megjelentem.
Folytatás köv. : a focipálya óta, sok hónap telt el. Vagyis annyira nem is, hiszen még nem egész egy éve, hogy rájöttem, ez már nem barátság, amit érzek. Nem nevezném még szerelemnek, csak olyan kellemes érzés, ami az ember szívét ha átjárja, attól jobban érzi magát. Így is volt ez utána napokig, de hamar el is múlt belőlem, aztán valamilyen kedves megjegyzésre újra előjött és mégis újra elfelejtődött. Ezekben az időkben még nagyon erős hatással volt rám a régi szerelem. Nem tudtam megtartani ezt az új érzést, újra és újra kiléptem belőle, mert a régire vágytam. A kapcsolatunk ezt kibírta,sőt elbírta, és mindig tovább léptünk egy kicsit előre, vagyis egymáshoz egyre közelebb. Ha valamilyen oknál fogva nem találkoztunk hetekig, már én is éreztem a hiányát, de folyton kételkedtem magamban, hogy kell-e nekem ez az érzés. Sokszor vetődött fel bennem a kérdés, hogy nem-e csak a másik szerelmet akarom feledtetni? Közben legbelül egyre jobban vágytam az érintésére, arra, hogy valamilyen kontaktus alakuljon ki közöttünk. Szerettem volna valamilyen bizonyosságot arra, hogy nem magamnak beszélem be a dolgokat, hanem tényleg akar engem. Továbbra is csak utalgattunk a másiknak arra, hogy tetszik, hogy szereti, hogy vágyik rá. Ő is és én is. Ez az igény , hogy beszéljünk a másiknak az érzéseinkről, hol benne volt erősebb, hol meg bennem. Én még közben viaskodtam a magam kis démonjaival egy-egy évforduló, karácsony és Valentin nap környékén.Olyankor mély hallgatásba merültem és hetekig képtelen voltam túl lépni a saját bánatomon. Aztán úgy kb. egy hónapja, valahogy belebonyolódtunk egy egyenesebb, kimondósabb beszélgetésbe.Ő is és én is levetkőzve a gátlásainkat bevallottuk a másiknak, hogy ez már egy ideje, nem az , aminek lennie kéne. Ezt nem lehet így folytatni. És akkor jött az, amit már eddig is ezerszer hallottam, hogy ő már egyszer végig csinált egy válást, nincs ereje még egyszer. Ő már ehhez túl öreg. Nem voltak ezek számomra újdonságok, hiszen ezeket a sablonnak hitt szövegeket évek óta mondja, csakhogy most nagyobb volt a tétje. Igazándiból még nem is mertem álmodozni amikor el is dőlt, hogy nincs esély a folytatásra. Ő tudja, hogy ez nem fog menni, ezért el sem szabad semmit kezdeni.Persze jött az önmarcangolás, hogy hogyan bonyolódhattam másodjára is egy ugyanilyen történetbe. De ő csak arról győzködött, hogy látta, hogy mit szenvedtem évekig egy titkos viszonyba és ő ezt nem fogja velem megtenni.Azt is elmondta őszintén, hogy jelenleg nem érzi magát elég erősnek egy váláshoz. Engem nem akar és tud kitenni az ezzel járó huzavonának. És még sorolhatnám a rengeteg ellenérvet, vagyis részemről nem voltak érvek, mert próbáltam nagyon tárgyilagos maradni. Persze ez nem ment annyira jól, mint ahogyan szerettem volna. Csendesen sírdogáltam, ő biztosított arról, hogy ha más lenne a helyzet a világ végére is elvinne. Minden szépet és jót megkaptam, hogy okos és intelligens vagyok, hogy megbízhat bennem évek óta stb.stb.Hogy mennyire tisztel azért, amit évek alatt látott. Hogy milyen régóta tetszem neki, és, hogy milyen nagyon szeret, de…
Most itt tartunk. Amikor ránézünk egymásra a vak is látja, hogy két szerelmes ember tekintete kapcsolódik össze. Ugyanúgy megy minden, de persze semmi sem ugyanaz. Próbálok nem szerelmes lenni, de félek már késő. Ő is próbál úgy tenni, mintha ő tudná, hogy mi a jó és főleg mi a helyes, de közben azt is elmondja, hogy mit szeretne tőlem kapni, mi az ami én vagyok az életében. Nyíltan kimondjuk a másiknak, hogy hiányzott, hogy szeretjük, sőt hogy kívánjuk, de semmi nem történt még közöttünk. Tele vagyunk a másik iránti apró figyelmességgel, bókkal, kedvességgel, amit csak mi értünk és tudunk, hogy számunkra milyen nagy dolog. Merthogy Tőle van Nekem. Persze a lényeg az nincs, nem mehetek oda és ölelhetem át, nem tehetem meg, hogy egy nehéz nap után odahajtom a fejem és csendben hallgatom a szívverését. Ismét egy olyan helyzetben találtam magam, amit nem boldogságnak hívnak. Ha teljesen őszinte akarok lenni akkor úgy kell leírnom, hogy boldog vagyok, hogy tudom, hogy szeret, de szeretnék vele nyíltan boldog lenni. Most nem érem be fél megoldással, vagy nyíltan, vagy sehogy. Ebben tökéletes az összhang közöttünk. Másban is, éppen az a “probléma”, hogy nyilvánvalóan látjuk, hogy mindenben egyet tudunk érteni, nincsenek viták, feszültségek, ami persze újra és újra megerősít bennünket arról, hogy a másik túlságosan fontos részt tölt be az életében. Szóval sokat kell még dolgozni a történeten, hogy kerek egész legyen, vagy arra is van esély, hogy a semmibe tűnjön. Bár természetesen nem ez a cél. Hiszek a sorsszerűségben, bármilyen nehéz is jelenleg türelmesnek lenni.
2011 április 3. | Szerző: Sztella
Lassan, de biztosan…
Mivel ez a blog a szerelmi életemről szól, vagyis inkább
szólt, ahhoz, hogy az elejéről meséljek, vissza kell idézzek egy 2009.
08.04-ei bejegyzést. Lassan két évvel ezelőtt történt, hogy még sűrű kínok
közepette azon elmélkedtem meddig tart még a fájdalom amit akkor éreztem. „és akkor megint
szenvedek, és onnan megint fel kell állni. Az élet nagy körforgása. De meddig ?
Gondolom addig, amikor képes leszek látni az arcokat az utcán, amikor érzem,
hogy van élet a bánaton túl, amikor rájövök, hogy mindig két part van és nem
érdemes a folyó közepét választani ,és jól elringatózni a csalódás
poklában. Akár valahol ki is lehetne kötni. Akár lehetne Keresni a
boldogságot. És nem remélni, hogy érdemes ezen az oldalon vesztegelni…
Ebben az időszakban
történt az a felfedezés, hogy egy kollégám és barátom mintha más lenne, mint
eddig. Ez nem is oly nagy dolog lenne, hiszen annyi munkahelyen előfordult már.
De …az előzményeket átélve, kissé óvatos , sőt túlságosan is óvatos voltam. Az
illetővel az ismeretség régi, a barátság nagyon értékes, így írtam
akkor:
“Nehéz meghatározni a
kapcsolatunkat. Kizárólag munkakapcsolat volt, valaha, a kezdet
kezdetén. Szakmailag elfogadtuk és tiszteltük a másik munkáját. Aztán a
sok együtt töltött műszak egyre többet mutatott meg a másiknak magunkból. Apró
elejtett, félszavakból meglepődve jöttünk rá, hogy kezd több lenn,
mint kollegiális viszony, ami közöttünk van. Soha nem mondtuk ki,
hogy barátokká lettünk, csak tudtuk ezt a másikról. Éreztük mikor van szüksége
a másiknak arra, hogy meghallgassa, hogy biztassa, hogy akár helyette
megcsinálja az ő munkáját, hogy hajnalban mire lejön az emeletről egy jó
kávéval várja (ez vagyok én) vagy reggel amikor már kevés volt a munka és
kivételesen beájulhatok egy-két órát aludni akkor arra ébredek, hogy kávéillat
van és ágyban kávézhatok a munkahelyemen. Szóval egyre jobban odafigyeltünk a
másikra, kerestük egymás társaságát Közben elég régóta sejtem, kb.
egy éve, valami megváltozott… néha már az volt az érzésem, hogy nőként is
szüksége van, lenne rám. Úgy kezdett viselkedni, mint a kiskamaszok, froclizás,
piszkálódás, vicces beszólás, hogy ha nem lenne a kollégája, akibe én
annyira szerelmes vagyok akkor mi is lehetne… “
Vagyis a történet úgy 2008. nyarán indult. Évek alatt
egyre szorosabb és erősebb kapcsolat alakult ki közöttünk, és egyre többször
gondoltam arra , hogy vajon mi is lehetne…? De ezek oly apró gondolatok
voltak, mint egy légvétel. Na meg ott volt a nagy Ő, akit nem tudtam és nem
akartam felejteni.
Újra és
újra elbizonytalanodtam, hogy csak ámítom magam, hogy ez a férfi nem is érez
semmit irántam ezt csak beképzelem, mert annyira magányos vagyok, blablabla…(ez
még pár héttel ezelőtt is így volt). Meg egyébként is félek az újabb
csalódástól. Én inkább nem akarok szerelmes lenni, mert az nagyon fáj.
Hiába
próbált meggyőzni a barátnőm, hogy nem a megfelelő emberbe voltam
és vagyok szerelmes. “Aki a szerelemre vágyik az a jóra vágyik”
mondta ezt a barátnőm, de én ezt akkor nem értettem. Pánikszerű félelemmel
harcoltam minden érzés ellen, ami a barátsággal nem volt
összeegyeztethető. Merthogy az viszont nagyon fontos volt, mert mindig minden
bajban, örömben ott volt mellettem. Rengeteget beszélgettünk, kicseréltük a
gondolatainkat, elmélkedtünk. Ő egy időtől fogva annyira kötődött hozzám, hogy már nem volt hajlandó mással dolgozni csak
velem.
Tavaly márciusban
egy új cég vette át az ügyelet működtetését, engem kineveztek ügyeletvezetőnek,
ő nem kötött velük szerződést, mondván nagyon elfáradt az évtizedek óta tartó
robotban, pihenni, élni szeretne. Persze ott volt a kérdőjel, hogyan tovább?
Bevallom, nekem akkor annyi gondom, bajom lett az ügyeletvezetéssel + a
tanítás, hogy alig jutott idő magamra, arra, hogy belegondoljak, talán
hiányzik. Ma ,ár szégyenkezve vallom be, hogy az sem merült fel bennem, hogy ő
hogyan viseli, hogyan éli meg azt, hogy nem találkozunk, nem beszélünk, mert
nincs mikor és hol. Kb. két hónapja zajlott ez így, amikor bementem a
rendelésére, valamilyen hivatalos ügyben. Még most is beleborzongok, ha
visszagondolok, hogy örült, hogy rakott minden munkát félre ÉRTEM, MIATTAM.
És én újra és újra, hiába volt
a szemem előtt az újabb és újabb jele annak, hogy ez már nem barátság, én nem
láttam attól a bizonyos fától az erdőt. Még mindig el voltam foglalva azzal a
gondolattal, hogy akit imádok és szeretek, az el fog költözni a városból és
örökre elveszítem.
Ez tavaly júniusban meg is történt. És én tavaly júniusban
úgy éreztem ennél nagyobb kínt és fájdalmat soha nem éltem át.
Elviselhetetlenül szenvedtem…lézengtem a világban, tettem a dolgom, mint egy
gép, és szó szerint haldokoltam. Egyre soványabb voltam, nem ettem és nem
aludtam.
Közben míg elveszítettem
életem nagy álmát, az élet nem állt meg. Iszonyú nyomás volt rajtam. Az
ügyeletvezetés éjjel nappali telefonálgatással és szervezéssel járt. Az
iskolában megtudtam, hogy új munkaköröm lesz. Búcsúzzak el a felsősöktől, mert
a kislétszámú ún. korrekciós első osztályt én kapom meg. Először nagyon
megijedtem a feladattól, azután nagyon boldog voltam, hogy ekkora elismerés ért
egy év ott töltött munka után. Otthon a férjemmel helyrehozhatatlan háborúk
zajlottak, magánéletileg teljesen és végérvényesen különváltunk. Ő új
kapcsolatot teremtett, amitől azt reméltem, hogy ha boldog lesz legalább
nyugalmasabb életünk lesz. Ez egy külön blogot érdemelne,talán még írok róla.
Ugyanebben a júniusban
megkeresett az én elveszett barátom és azt mondta, kell a pénz, visszajön
ügyelni. Hogy így volt-e, tényleg a pénz volt-e a döntő, az nem érdekelt, mert ismét
ott volt mellettem a bajban, a nagyon nagy bajban. És én elkezdtem őt más
szemmel látni, furcsa vibrálást éreztem. Annyira vágytam arra, hogy együtt legyünk,
hogy néha felmerült bennem…lehet szerelmes vagyok. Közben csak úgy mellékesen
leállamvizsgáztam és megszereztem a Drámapedagógus diplomámat. A főiskolai
társaimmal egy közös 4 napos táborozást szerveztünk július első hetében, hogy
ezt megünnepeljük. Nem nagyon akaródzott elmennem, mert úgy éreztem, hogy
hiányozni fog. Megígértük egymásnak, hogy közben telefonon beszélünk.
A barátnőmmel ezalatt a négy nap alatt nagyon sokat volt időnk
beszélgetni, és ő ismét elmagyarázta, hogy ez az az ember, aki hozzám való, és
ahogyan beszélek róla, neki ez több, mint barátság. Én egész nap lestem a
telefont mikor hív? Aztán órákig repdestem, amikor felhívott, majd este egyre
jobban szenvedtem, hogy míg én a Balaton parton vagyok, ő otthon dolgozik és
jobb lenne ott lenni, mert akkor vele lennék. Egy-két pohár bor után úgy
éreztem ma mégegyszer hallanom kell a hangját. Ott hagyva a társaságot, félre
vonultam egy focipálya kellős közepére és felhívtam. Nagyon sokáig
beszélgettünk, életünkben először arról, hogy mi is ez kettőnk között?
Ez a beszélgetés
mindkettőnkben sok-sok változást hozott. Nekem a legfontosabb az volt, hogy felfedeztem
még tudok érezni, még meg tud borzongatni a gondolat, hogy…
Azóta is csak úgy emlegetjük,
hogy „a focipálya óta”…(folyt.köv)
2011 április 1. | Szerző: Sztella
Hamarosan jövök.
Újra ÉLEK, nem csak lélegzem, ÉLEK!!!! Talán szerelmes vagyok? Talán , vagy egészen túl vagyok az őrült kínokon?
Szabadság, szerelem….e kettő kell nekem…
2011 február 14. | Szerző: Sztella
Szepes Mária – Kibékülés
Békét kötni mindennel és mindenkivel,
aki más, mint amit jónak, szépnek
tartok, s csak önmaga tud lenni.
.
Bölcs az, aki megbocsát. Ilyen a világ!
Ennyi az ember, s ennyi vagyok
magam is. Nem több és nem kevesebb.
Néha megostromlom a lehetetlent,
Sziszifuszként hegyre hordom terheimet,
azután visszahullok talajt vesztve megint.
De magamnak is megbocsájtok,
ami nehezebb, mint átugrani
saját, földre vetült árnyékunkat.
A csoda villáma váratlan mindig,
eltünteti, ami valónak tűnik,
s megmutatja, ami a mulandóban is igaz,
mert soha el nem múlik.
2010 július 11. | Szerző: Sztella
Megfejtették, mi játszódik le az agyban szerelmi csalódás során
A tanulmány magyarázatot adhat arra, hogy miért olyan nehéz kontrollálni szerelmi csalódással kapcsolatos érzéseinket, és bepillantást nyerhetünk az olyan szélsőséges reakciókba, mint az ex zaklatása, a gyilkosság és az öngyilkosság.
A vizsgálatok során a kutatók úgynevezett funkcionális MR vizsgálatot alkalmaztak, így rögzítették annak a 15 főiskolás korú heteroszexuális fiatalnak az agyi működését, akikkel nemrég szakított partnerük, és akik elmondásuk szerint még mindig erős szerelmet éreztek volt kedvesük iránt.
Sóvárgással töltött napok
A szakítás és a vizsgálat kezdete között átlagosan 63 nap telt el. A résztvevők mindegyike magas pontszámot kapott a “Szenvedélyes Szerelem Skálája” elnevezésű pszichológiai teszten, amely a romantikus érzések intenzitását méri. Mindegyik fiatal arról számolt be, hogy a nap 85 százalékában arra a személyre gondol, aki elhagyta őt, és azért sóvárog, hogy az illető visszatérjen hozzá.
A résztvevőkkel megnézették volt partnerük fényképét. Azután, hogy eltereljék figyelmüket a szeretett személyről, olyan egyszerű matematikai feladatot adtak fel nekik, hogy kezdjenek el visszaszámolni egy négyjegyű számból. Végül egy semleges személyről mutattak nekik képet.
A kutatók azt vették észre, hogy a volt partner képe az agynak a következő kulcsterületeit jobban stimulálta, mint a semleges személy képe:
– a középagy ventrális tegmentális területe, amely a motivációt és a jutalmat irányítja, és a romantikus érzések kialakulásában van szerepe,
– a nucleus accumbens területet, amely a sóvárgással és a függőséggel van kapcsolatban,
– valamint az insula és az elülső cingulum területét, amelyek a fizikai fájdalommal és a szorongással állnak összefüggésben.
A szenvedélyes szerelem függőség
A kutatók elmondták, hogy tanulmányuk bizonyítékként szolgál arra, hogy a szenvedélyes szerelmet egy cél-orientált motiváció, és nem a féktelen indulat vezérli. Egyetértenek azzal a feltételezéssel, hogy a szakítás után történő sóvárgás a függőség egyik formája. Azok, akik szerelmi csalódás miatt szenvednek, lényegében úgy harcolnak, mintha valami függőségtől szeretnének szabadulni.
Idő kell hozzá, hogy kiszeressünk valakiből
De van remény tehát a csalódott szerelmeseknek: a kutatók úgy találták, hogy az idő elteltével az agy fent említett területei egyre kevésbé aktiválódtak, amikor a volt partner képe megjelent.
Ugyanakkor az agy azon területei léptek működésbe, amellyel az ember újraértékeli érzéseit. Tehát valakiből kiszeretni egy nehéz tanulási folyamat, de ez is bizonyítja, hogy az idő minden sebet begyógyít.
2010 június 30. | Szerző: Sztella
Sok fájdalmas történés zajlott közöttünk ebben a hónapban is. Búcsú: végleg mindentől, de főleg egymástól. A helytől, ami oly sok éven át összetartott bennünket. Ha lesz erőm majd leírom, de ez mindent elmond:
A hónap mottója:
„Néha elég, ha egy másik embernek csak a lelkét
szeretjük.”
2010 május 31. | Szerző: Sztella
A heti horoszkópom
Hamarosan igen sikeres időszak köszönt rád. A hatalom, amely a kezedben összpontosul és a vágyad, amelyet a sors valóra vált elégedetté, olykor- olykor azonban önteltté is tehet. Ezen a héten anyagilag és érzelmileg is elszaladhat veled a ló, aztán nemsokára átadhatod magad a sikernek a mámornak és egy bizonyos furcsa, szinte nem is evilági szerelem szinte a mennyekbe juttathat. Népszerűséged sem ismer határokat. Hullámvölgyek után tehát hullámhegy jut most neked osztályrészül, de azért nem árt felkészülniu nehezebb időkre sem, hiszen jól tudod, nem fenékig tejföl az élet.
Én ezt annyira, de annyira szeretném, lécci, lécci, lécci!!!!!!
2011 november 2. | Szerző: Sztella
Mindig rájövök, hogy nekem nagyon kevés is elég ahhoz, hogy boldog legyek.
Például elég egy telefonhívás.
Igen, igen, igen! Nem csapott be, nem váratott napokat. Ma délután hívott.
Éppen a fodrásznál szépültem, amikor egyfolytában csörögtek a telefonjaim,a céges is és a saját. Még csak félig volt felkenve a festék, amikor csörgött a céges telefonom, nem tudtam felvenni. Akárki azon hív, nem szokott újra hívni, mert tudja, hogy látni fogom a nem fogadott hívást és visszahívom. Amikor közvetlenül újra csörgött, kértem a fodrászt, hogy meg kell néznem. Láttam a kijelzőn a város körzetszámát,és boldogan szóltam bele. Ismét nagyon aranyos volt, aggódó és boldognak tűnő. Elmondta,hogy nagyon megijesztettem, és, hogy utána jutott eszébe, hogy meg sem kérdezte,hogy milyen tüneteim vannak és,hogy egyáltalán, hogy vagyok. Mondtam neki, hogy én változatlanul meg vagyok ijedve, és elsoroltam, hogyan esegetek bukogatok, milyen nagy fájdalommal élek, mennyi gyógyszerre van szükségem. Szakmáztunk egy kicsit. Gyanítom nem nyugtattam meg. Szombaton szeretne eljönni hozzám és az a kérés, hogy üljek be az autóba, és elmegyünk.Kérdezte, dolgozom-e? Nem, de ha igen azt is megoldottam volna. Kérdeztem, hogy mikorra várhatom, délelőtt 10, de lehet már reggel 8-kor itt lesz. Annyira meglepődtem, hogy nem is jutott eszembe más, mint, hogy igent mondjak. Jókedvűek voltunk, felszabadultan beszélgettünk, és örültünk, hogy látni fogjuk egymást. Ezt el is mondtuk, és letettük a telefont. Nem telt el fél perc nevetve hívott vissza, hogy nem tudja, hol lakom, mi az utca neve. Kicsit élcelődtem vele,hogy lám-lám még nem volt nálam ennyi éven keresztül!!! De persze elárultam Neki. Nagyon boldog vagyok a gondolattól, hogy majd beszélgethetek vele, megtudhatom most hogyan él, mit csinál? Szereti-e az új munkahelyét, hogy bírja az építkezés nyűgét baját? Mindent szeretnék megtudni amiből lassan két éve kimaradtam. Nem akarok keseregni a szörnyűségeken, ami már megtörtént, ha most kapok fél órát, egyet, vagy akár többet én azt nagyon nagyon ki akarom használni és magamba szívni, mindent, amit belőle szeretek. A hangját, a mozdulatait, az illatát, azt, még azt is ahogyan vezet…szóval Őt magát, úgy ahogyan van.
Oldal ajánlása emailben
X