2009 november 26. | Szerző: Sztella |

 

Fodor Ákos: Szemem és szemed

Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel és ölelkezett:
sírás, csend, szigor és révület
– mi minden?
Csak szemem és szemed.

Ki végtelen feledésnek ajánlom
múló esetemet,
tőled, magamtól már csak azt kívánom:
ha találkozunk még, bárhol e világon,
ne kelljen elkapnod rólam tekinteted.

Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel és ölelkezett:
sírás, csend, szigor és révület
– mi minden? Mi minden?
Csak szemem és szemed.

 

Így van ez manapság, akárhányszor láttuk egymást az elmúlt hetekben, néha elfeledkezve hosszan néztük egymást, másszor meg riadtan kaptuk el egymásról a tekintetünket és még köszönni sem mertünk, mert talán még az is fájdalmat okozna. Szenvedünk. Tapintatból, gyávaságból, félreértésből, abból, hogy nem találkoztunk hónapok óta, hogy nem beszéltünk egymással már fél éve. Mégis, ahogyan viselkedünk, ahogyan reagálunk a másik látványára, az nem azt mutatja, mintha túl lennénk a dolgon. Tudjuk, de nem mondjuk ki, soha nem leszünk túl ezen az érzésen, mert ez egy befejezetlen szerelem. Végét vetettünk ugyan mi magunk, kimondtuk, hogy nem találkozhatunk és kereshetjük a másikat, és mégis minden ott maradt a szívünkben. Én neked, te nekem. Ketten egyek soha nem voltunk és nem is lehetünk. Csak titokban. A titok viszont néha öl. Engem, téged, minket.