2011 október 30. | Szerző: Sztella |

  2011.10.30.

Amikor hónapokig nem írok ide, az
két dolgot jelent. Az egyik az, hogy nem akarok tudomást venni arról, hogy Ő él
 valahol a világban, de nekem nincs vele semmilyen kapcsolatom. Ezt az
érzést nem lehet elviselni, egyszerűen csak megtanulsz valahogy élni vele. A
másik, hogy annyira szeretnék szeretni és szeretve lenni, hogy ha nem is havi
rendszerességgel, de próbálkozom új kapcsolat kialakításával. Így volt ez már
egyszer-kétszer és így volt most nyáron is. Talán most augusztusban voltam a legközelebb
ahhoz, hogy kilépve minden fájdalomból képesnek éreztem magam arra, hogy újra
szeressek. Persze még nagyon óvatosan. Aztán megint nem úgy alakultak a dolgok,
ahogyan reméltem.

Így inkább itt mondom el Neked,
amit szeretnék:  bármi történik is az életemben, akár jó dolog akár
rossz, mindig arra gondolok, az a legnagyobb vágyam, hogy bárcsak beszélhetnék
Veled. Mert hiányzol, mert Te vagy  az, aki ért engem félszavakból. De
erősnek kell lenni, és nem szabad keresni Téged. Hagyni kell Téged élni. Nem engem
választottál, egy új élet mellett döntöttél, akkor nincs jogom ebbe belefolyni,
számodra kockázatot jelenteni. Meg kell értenem , hogy Te tovább
tudtál lépni, én meg nem. Te már nem szeretsz én meg újra és újra rájövök,
hogy örökké foglak. A legfontosabb az volt, hogy ne okozzak neked kárt, ne
tegyek olyat, amiből bajod származhatna. Nehezen, de valahogy képes voltam ezt
szem előtt tartani, akkor is, amikor nagyon nagy fájdalmakat kellett megélnem.
Így volt ez tavaly amikor meghalt az anyám, amikor pár hétre rá összeomlott a
munkahelyemen felépített saját kis csodám és megtudtam, hogy elveszítem azt az
álláshelyet, ami tartotta bennem a lelket. És így volt akkor is  amikor az
egyik baráti házaspár, abba a házba költözött  be, ahonnan Te elköltöztél. Azt a munkát fogja
folytatni, amit Te fél életen át felépítettél. Amikor először beléptem a házba,
ahol addig soha nem jártam, úgy éreztem ezt már nem lehet kibírni. De mivel
ezek az emberek nem tehetnek a múltamról,és  a segítségemre volt szükségük, mert rajtam
kívül senkit nem ismernek a városban,és az én rábeszélésemre jöttek ide, és
mert egyébként nagyon örülök, hogy ők itt vannak, mert  jó barátok vagyunk st.stb.valahogy ezt is
túléltem.  Sétáltam a csodaszép kertben
és vágyódtam utánad. hajszálon múlt, hogy nem hívtalak fel, ekkor kértem el a
telefonszámodat, mert amikor elköltöztél, amikor előtte elbúcsúztunk,
kitöröltem, hogy tényleg soha többé ne tudjalak hívni. Amikor először aludtam
náluk (nálad) vendégségben, hát az egy nagyon groteszk helyzet volt. Belehaltam
és mégis úgy éreztem Veled vagyok, most legalább Velem vagy. Minden, ami ott
fogadott  ismerős volt, mert Te voltál. Az illatok, a színek, olyan
emlékeket idéztek, amire boldogan emlékeztem. De közben tudtam, hogy Te már
soha nem leszel ott és nem leszel az enyém sem. Szóval évek óta próbálok
búcsúzni, elszakadni, de mindig történik valami, ami még több emléket ad, még
szorosabb gúzsba köt. 

Ez alatt az idő alatt, kiderült
valami nagy baj van velem. Életemben először tudtam, hogy beteg vagyok. Van
valami bajom. Reménykedtem, hogy nem daganat és nem Sclerózis ami a fejemben a
problémákat okozza. A több hónapig tartó vizsgálódás kimutatta, hogy egy súlyos
érelváltozás van az agytörzsi részen, amely bevérzett. Állítólag orvosi csoda
vagyok, hogy nem jobban, mert az halálos kimenetelű lett volna. Meg kell
műteni, de nyitott koponyaműtéttel nem lehet, mert olyan helyen van, hogy az
amerikai úti idegsebészeten sem javasolta a doki. Az egyik specialistához
irányítottak, aki szerint a megoldást és a túlélést a gammasugárral végzett
műtét adhatja, aminek szintén van kockázata, de muszáj, mert így bármikor
meghalhatok. Először nem mertem vállalni a műtétet, aztán mégis meggyőzött,
hogy ellenkező döntés, maga az öngyilkosság. Igaz, így a legnagyobb veszély
maga a műtét, amely közben agyvérzést kaphatok(30% az esély és nincs belőle
visszaút, mert az agytörzsnél nem tudnak mit tenni, mint, hogy megvárják a
véget ), a műtét után agyödéma léphet fel(jobb oldali bénulást okozva,szintén
30-40% de ez visszafordítható) a legjobb verzió, hogy a műtétre a lehető
legoptimálisabban reagálok és egy 4-6 hetes egyensúlyzavar, koordinációs
probléma stb.után kb egy év  a gyógyulási folyamat, és visszahúzódik az
elváltozás. Persze ezt szeretném, de mi van ha nem …Hetek óta, amióta megvan
a műtét időpontja, gyakran mérlegelek, átgondolom az életem. Mit kell megtennem?
Mit kell lerendeznem? 

Egyre többször gondoltam arra,
hogy ez talán az a helyzet, hogy megértenéd, ha felhívnálak. Próbáltam egy-két
barátnőtől tanácsot kérni és a velük való beszélgetések meggyőztek arról, hogy
nagyon sajnálnám útban a műtétre, ha meg sem próbálnám. Persze nagyon féltem a
visszautasítástól, de mégis meg kellett tennem. Így hívtalak fel két nappal
ezelőtt. Próbáltam elmondani, hogy miért kereslek, próbáltalak nem
megijeszteni, és Te ugyanolyan aranyos és kedves voltál mint mindig. Az első
meglepődés után hamar értettél, hogy mit szeretnék, nem kellett magyarázkodnom.
Megígérted, hogy találkozhatunk,beszélhetünk. Elmondtad, hogy mennyire örülsz,
hogy végre hallasz rólam, de nem így szeretted volna. Én próbáltalak
biztosítani, hogy nem újrakezdést remélek, nem sajnálkozást és szánalmat kérek,
de erőt adna számomra, ha egy olyan emberrel beszélhetem meg a gondolataim, aki
mindig értett engem. Azt nem mondtam el, de magamban egy gondolat foglalkoztat,
nem halhatok meg úgy, hogy két éve láttalak utoljára. Nekem Te vagy az életem
nagy szerelme, remélem a Sors úgy dönt, hogy élhetek november 30-a után is, ha
nem akkor utoljára látni szeretnélek.

Várom, hogy hívj! Ezt ígérted, és én most próbálok bízni benned.