2011 április 27. | Szerző: Sztella |

Jó lenne írni valami változásról. Arról, hogy boldog vagyok, hogy az
élet szép és minden nap történik valamilyen apró csoda. Hónapok óta azon
az úton haladok, hogy muszáj, hogy a sok rossz után jó történjen
velem.Néha nagyon nehéz, de mégis hinni szeretnék ebben. Meg kell, hogy
találjam a társam, mert sok-sok éve élek magányosan, egyedül. És
mindennél jobban vágyom arra, hogy végre valakit szerethessek. Nyíltan
és őszintén.

Évek óta érzem , tudom, hogy bonyolult személyiségemből következően lassan szeretek meg valakit  és lassan szeretek ki valakiből.Valahogy
azt tapasztalom, hogy nálam a barátságból lesznek a  nagy
szerelmek.Évekig tartó folyamat, hogy csak jó beszélgetni az illető
személlyel, rájövök- jövünk egy-egy hasonló érdeklődési körre, elkezd
egyformán kattogni az ember feje. Lassan, és tényleg nagyon lassan elkezd a másik személy beivódni a lelkembe.Egyre fontosabbá válik a vele eltöltött idő, mert feltölt, mert kikapcsol, mert egyszerűen ráébredek, hogy ez nekem így ahogy történik jó.
Általában ebben az időszakban kellene azt mondani, hogy VÉGE, de ekkor
már nem tudom azt mondani. Itt kellene okosnak és higgadtnak lenni és
nem szerelmesé válni. De a helyzet szürkén és hétköznapin az, hogy
ekkora már elkövetem újra ugyanazt a hibát vagyis szerelmes vagyok. Egy
bizonyos függési viszony alakul ki köztem, az idő, és a harmadik személy
között. Minél többet szeretnék vele lenni, mert az jó.Jó neki és jó
nekem. Amikor együtt dolgozunk az nagyon jó. Aztán jön a várakozás, hogy
mikor van megint közös műszak. Este otthon az ágyból küldök egy sms-t,
vagy napközben írok egy e-mailt. (Nagy előrelépés, már az is, hogy vele
megtehetem, és nincs megtiltva, mint az előzőekben.) Ha éjjel,
felébredek, az ágy üres mellettem, és eszembe jut milyen jó lenne hozzá
bújni. Ha reggel ébredek, neki szeretnék kávét főzni. Ha…Ha… Ha…
és ez így megy egész nap. Néha úgy érzem nem lehet így csinálni tovább.
Tudom, hogy Ő is szeretne engem és én is szeretném őt. “De ne beszéljünk
róla, mert úgy sem lehet semmi közöttünk”. Ezekben a helyzetekben a
legnehezebb hallgatni, csak csendben várni. De mire? Az idő nem old meg
semmit. Sőt! Csak ront a helyzeten! Az általa gyártott problémák, melyek
tudom, hogy az ő helyzetéből nézve valóságosak (mármint szerinte ő már
öreg az ilyesmihez) nem múlik el. Azt nem hagyja, hogy bebizonyítsam én
nem így látom őt. Talán nehéz elhinnie, hiszen én magam sem szoktam
elhinni, ha rólam van szó, hogy nem ezek a dolgok számítanak, hanem az
amit a másik ad, amit belülről sugároz. És itt bezárul a kör. Mindez
hiába, tök mindegy ki mit nyújt és ad és sugároz és belső érték meg
egyebek, HA NEM LEHET. És úgy tűnik, hogy nem , mert ő
tántoríthatatlanul meg van arról győződve, hogy NEM.

Tegnap ezt írtam neki e-mail helyett.  Nem
nagyon tudom, hogy te melyik verziót veszed szívesebben, ha irkálok, vagy ha
hallgatok.

Napok
óta azon jár a fejem, hogy „meg kell szabadulnom tőled”!

Csak
úgy lenni és várni. Ez nem az én szakterületem.

Utálok
állandóan arra gondolni, hogy veled szeretnék lenni,(képes vagyok ezzel a
gondolattal ébredni és elaludni), (azt hiszem, ezt hívják szerelemnek).
Nincsenek nagy igényeim,(ez nem igaz) beérném kevéssel is, (ez sem igaz
teljesen, de alkalmazkodó képes vagyok) mondjuk néhanapján 1-2 óra, de az, veled
legyen és ne a munkáról szóljon. Mégis, most amikor csináltam a májusi
beosztást, nem volt  erőm beírni mást
melléd. Pedig ez lenne a megoldás.

Csak
így lehet ebből kilépni, vagy még jobban nem belelépni.

Muszáj
ezen változtatnom!

Jó
ideje már, hogy nem egy közös műszakra vágyom. Persze rendszeresen beletörődöm,
hogy marad a munka és kész. No és ne (csak) a szexre gondolj a veled szeretnék
lenniben.  Bár az is igaz, hogy újabban
már nem dolgozni akarok veled, mert megszerettelek, vagy beléd szerettem,
nevezzük, ahogy akarjuk. Ezt persze így le merem írni, de elmondani nem lenne
bátorságom. Sokszor (túl sokszor) fantáziálok arról, hogy végre megölelsz,
megcsókolsz, hogy szeretkezel velem,(bár azt hiszem elájulnék zavaromba). Hogy
szükséged van-e rám, nem tudom? (És nem ügyelni, mert azt tudom, hogy igen.)Szükséged van rám?

Nálad
azt látom, hogy jól el vagy a magad kis zárt világában. Ebbe a világba néha
közelebb engedsz engem, néha újra egyre távolabb vagyok, vagyunk, mert nincs
időd, mert eleged van stb.. Nem szeretnék türelmetlennek tűnni, (pedig már az
vagyok) csak jó lenne tudni, hogy te azon kívül, hogy hónapok óta azt
hajtogatod, hogy nem lehet köztünk semmi, csak úgy magadba, magadnak mit
szeretnél?  Ugye érted, hogy szenvedek
így? Értesz engem?

Amikor elolvasta mélységes nagy csend volt közöttünk.
Hosszú percekig néztünk egymás szemébe. És a válasz ismét az, hogy nem
lehet semmi, mint ami eddig volt. Mit mondhatnék erre? Nincs mit Mondani
nincs mit, érezni meg nem szabad semmit..

Reggel
kávézás közben megkérdeztem, nagyon utálna-e ha legközelebb(ami holnap
van) nem akarnék vele dolgozni, mert valahogyan össze kellene raknom
magam. Kedves volt, aranyos és persze kimagyarázta, hogy ne tegyek már
vele rosszat.

Ja és még azt is mondta, amíg olvasta a levelem, hogy “mert gondolod csak te ájulnál el?”

Nem tudom, hogy magamat csapom-e be, amikor azt mondom, hogy nekem Ő kell, mert ő a lélektársam. A sok Nem csak megerősít, arról, hogy szükségünk van a másikra és nem szeretném feladni, azt, hogy egyszer nyíltan és őszintén Őt fogom szeretni, nem csak itt bent csendben.