2011 április 12. | Szerző: Sztella |

  Először is nagyon köszönöm a sok kedves bejelentkezést.Jól esik, hogy ilyen régről még emlékeztek rám és örültök, hogy újra megjelentem.

Folytatás köv. : a focipálya óta, sok hónap telt el. Vagyis annyira nem is, hiszen még nem egész egy éve, hogy rájöttem, ez már nem barátság, amit érzek. Nem nevezném még szerelemnek, csak olyan kellemes érzés, ami az ember szívét ha átjárja, attól jobban érzi magát. Így is volt ez utána napokig, de hamar el is múlt belőlem, aztán valamilyen kedves megjegyzésre újra előjött és mégis  újra elfelejtődött. Ezekben az időkben még nagyon erős hatással volt rám a régi szerelem. Nem tudtam megtartani ezt az új érzést, újra és újra kiléptem belőle, mert a régire vágytam. A kapcsolatunk ezt kibírta,sőt  elbírta, és mindig tovább léptünk egy kicsit előre, vagyis egymáshoz egyre közelebb. Ha valamilyen oknál fogva nem találkoztunk hetekig, már én is éreztem a hiányát, de folyton kételkedtem magamban, hogy kell-e nekem ez az érzés. Sokszor vetődött fel bennem a kérdés, hogy nem-e csak a másik szerelmet akarom feledtetni? Közben legbelül egyre jobban vágytam az érintésére, arra, hogy valamilyen kontaktus alakuljon ki közöttünk. Szerettem volna valamilyen bizonyosságot arra, hogy nem magamnak beszélem be a dolgokat, hanem tényleg akar engem. Továbbra is csak utalgattunk a másiknak arra, hogy tetszik, hogy szereti, hogy vágyik rá. Ő is és én is. Ez az igény , hogy beszéljünk a másiknak az érzéseinkről, hol benne volt erősebb, hol meg bennem. Én még közben viaskodtam a magam kis démonjaival egy-egy évforduló, karácsony és Valentin nap környékén.Olyankor mély hallgatásba merültem és hetekig képtelen voltam túl lépni a saját bánatomon. Aztán úgy kb. egy hónapja, valahogy belebonyolódtunk egy egyenesebb, kimondósabb beszélgetésbe.Ő is és én is levetkőzve a gátlásainkat bevallottuk a másiknak, hogy ez már egy ideje, nem az , aminek lennie kéne. Ezt nem lehet így folytatni. És akkor jött az, amit már eddig is ezerszer hallottam, hogy ő már egyszer végig csinált egy válást, nincs ereje még egyszer. Ő már ehhez túl öreg. Nem voltak ezek számomra újdonságok, hiszen ezeket a sablonnak hitt szövegeket évek óta mondja, csakhogy most nagyobb volt a tétje. Igazándiból még nem is mertem álmodozni amikor el is dőlt, hogy nincs esély a folytatásra. Ő tudja, hogy ez nem fog menni, ezért el sem szabad semmit kezdeni.Persze jött az önmarcangolás, hogy hogyan bonyolódhattam másodjára is egy ugyanilyen történetbe. De ő csak arról győzködött, hogy látta, hogy mit szenvedtem évekig egy titkos viszonyba és ő ezt nem fogja velem megtenni.Azt is elmondta őszintén, hogy jelenleg nem érzi magát elég erősnek egy váláshoz. Engem nem akar és tud kitenni az ezzel járó huzavonának. És még sorolhatnám a rengeteg ellenérvet, vagyis részemről nem voltak érvek, mert próbáltam nagyon tárgyilagos maradni. Persze ez nem ment annyira jól, mint ahogyan szerettem volna. Csendesen sírdogáltam, ő biztosított arról, hogy ha más lenne a helyzet a világ végére is elvinne. Minden szépet és jót megkaptam, hogy okos és intelligens vagyok, hogy megbízhat bennem évek óta stb.stb.Hogy mennyire tisztel azért, amit évek alatt látott. Hogy milyen régóta tetszem neki, és, hogy milyen nagyon szeret, de…

Most itt tartunk. Amikor ránézünk egymásra a vak is látja, hogy két szerelmes ember tekintete kapcsolódik össze. Ugyanúgy megy minden, de persze semmi sem ugyanaz. Próbálok nem szerelmes lenni, de félek már késő. Ő is próbál úgy tenni, mintha ő tudná, hogy mi a jó és főleg mi a helyes, de közben azt is elmondja, hogy mit szeretne tőlem kapni, mi az ami én vagyok az életében. Nyíltan kimondjuk a másiknak, hogy hiányzott, hogy szeretjük, sőt hogy kívánjuk, de semmi nem történt még közöttünk. Tele vagyunk a másik iránti apró figyelmességgel, bókkal, kedvességgel, amit csak mi értünk és tudunk, hogy számunkra milyen nagy dolog. Merthogy Tőle van Nekem. Persze a lényeg az nincs, nem mehetek oda és ölelhetem át, nem tehetem meg, hogy egy nehéz nap után  odahajtom a fejem és csendben hallgatom a szívverését. Ismét egy olyan helyzetben találtam magam, amit nem boldogságnak hívnak. Ha teljesen őszinte akarok lenni akkor úgy kell leírnom, hogy boldog vagyok, hogy tudom, hogy szeret, de szeretnék vele nyíltan boldog lenni. Most nem érem be fél megoldással, vagy nyíltan, vagy sehogy. Ebben tökéletes az összhang közöttünk. Másban is, éppen az a “probléma”, hogy nyilvánvalóan látjuk, hogy mindenben egyet tudunk érteni, nincsenek viták, feszültségek, ami persze újra és újra megerősít bennünket arról, hogy a másik túlságosan fontos részt tölt be az életében. Szóval sokat kell még dolgozni a történeten, hogy kerek egész legyen, vagy arra is van esély, hogy a semmibe tűnjön. Bár természetesen nem ez a cél. Hiszek a sorsszerűségben, bármilyen nehéz is jelenleg türelmesnek lenni.