2011 április 3. | Szerző: Sztella |

       Lassan, de biztosan…   

Mivel ez a blog a szerelmi életemről szól, vagyis inkább
szólt,  ahhoz, hogy az elejéről meséljek, vissza kell idézzek egy 2009.
08.04-ei bejegyzést. Lassan két évvel ezelőtt történt, hogy még sűrű kínok
közepette azon elmélkedtem meddig tart még a fájdalom amit akkor éreztem.  „és akkor megint
szenvedek, és onnan megint fel kell állni. Az élet nagy körforgása. De meddig ?
Gondolom addig, amikor képes leszek látni az arcokat az utcán, amikor érzem,
hogy van élet a bánaton túl, amikor rájövök, hogy mindig két part van és nem
érdemes a folyó közepét választani ,és jól elringatózni a csalódás
poklában. Akár valahol ki is lehetne kötni. Akár lehetne Keresni a
boldogságot. És nem remélni, hogy érdemes ezen az oldalon vesztegelni…

Ebben az időszakban
történt az a felfedezés, hogy egy kollégám és barátom mintha más lenne, mint
eddig. Ez nem is oly nagy dolog lenne, hiszen annyi munkahelyen előfordult már.
De …az előzményeket átélve, kissé óvatos , sőt túlságosan is óvatos voltam. Az
illetővel az ismeretség régi, a barátság nagyon értékes, így írtam
akkor: 

“Nehéz meghatározni a
kapcsolatunkat. Kizárólag munkakapcsolat volt, valaha, a kezdet
kezdetén. Szakmailag elfogadtuk és tiszteltük a másik munkáját. Aztán a
sok együtt töltött műszak egyre többet mutatott meg a másiknak magunkból. Apró
elejtett, félszavakból meglepődve jöttünk rá, hogy kezd több lenn,
mint kollegiális viszony, ami közöttünk van. Soha nem mondtuk ki,
hogy barátokká lettünk, csak tudtuk ezt a másikról. Éreztük mikor van szüksége
a másiknak arra, hogy meghallgassa, hogy biztassa, hogy akár helyette
megcsinálja az ő munkáját, hogy hajnalban mire lejön az emeletről egy jó
kávéval várja (ez vagyok én) vagy reggel amikor már kevés volt a munka és
kivételesen beájulhatok egy-két órát aludni akkor arra ébredek, hogy kávéillat
van és ágyban kávézhatok a munkahelyemen. Szóval egyre jobban odafigyeltünk a
másikra, kerestük egymás társaságát Közben elég  régóta sejtem, kb.
egy éve, valami megváltozott… néha már az volt az érzésem, hogy nőként is
szüksége van, lenne rám. Úgy kezdett viselkedni, mint a kiskamaszok, froclizás,
piszkálódás, vicces beszólás, hogy ha nem lenne a kollégája, akibe én
annyira szerelmes vagyok akkor mi is lehetne… “

Vagyis a történet úgy 2008. nyarán indult.  Évek alatt
egyre szorosabb és erősebb kapcsolat alakult ki közöttünk, és egyre többször
gondoltam arra , hogy vajon mi is lehetne…? De ezek oly apró gondolatok
voltak, mint egy légvétel. Na meg ott volt a nagy Ő, akit nem tudtam és nem
akartam felejteni.

Újra és
újra elbizonytalanodtam, hogy csak ámítom magam, hogy ez a férfi nem is érez
semmit irántam ezt csak beképzelem, mert annyira magányos vagyok, blablabla…(ez
még pár héttel ezelőtt is  így volt). Meg egyébként is félek az újabb
csalódástól. Én inkább nem akarok szerelmes lenni, mert az nagyon fáj.

Hiába
próbált meggyőzni  a barátnőm, hogy  nem a megfelelő emberbe voltam
és vagyok szerelmes. “Aki a szerelemre vágyik az a jóra vágyik”
mondta ezt a barátnőm, de én ezt akkor nem értettem. Pánikszerű félelemmel
harcoltam minden érzés ellen, ami  a barátsággal nem volt
összeegyeztethető. Merthogy az viszont nagyon fontos volt, mert mindig minden
bajban, örömben ott volt mellettem. Rengeteget beszélgettünk, kicseréltük a
gondolatainkat, elmélkedtünk. Ő egy időtől fogva annyira kötődött hozzám, hogy  már nem volt hajlandó mással dolgozni csak
velem. 

  Tavaly márciusban
egy új cég vette át az ügyelet működtetését, engem kineveztek ügyeletvezetőnek,
ő nem kötött velük szerződést, mondván nagyon elfáradt az évtizedek óta tartó
robotban, pihenni, élni szeretne. Persze ott volt a kérdőjel, hogyan tovább?
Bevallom, nekem akkor annyi gondom, bajom lett az ügyeletvezetéssel + a
tanítás, hogy alig jutott idő magamra, arra, hogy belegondoljak, talán
hiányzik. Ma ,ár szégyenkezve vallom be, hogy az sem merült fel bennem, hogy ő
hogyan viseli, hogyan éli meg azt, hogy nem találkozunk, nem beszélünk, mert
nincs mikor és hol. Kb. két hónapja zajlott ez így, amikor bementem a
rendelésére, valamilyen hivatalos ügyben. Még most is beleborzongok, ha
visszagondolok, hogy örült, hogy rakott minden munkát félre ÉRTEM, MIATTAM.

És én újra és újra, hiába volt
a szemem előtt az újabb és újabb jele annak, hogy ez már nem barátság, én nem
láttam attól a bizonyos fától az erdőt. Még mindig el voltam foglalva azzal a
gondolattal, hogy akit imádok és szeretek, az el fog költözni a városból és
örökre elveszítem.

Ez tavaly júniusban meg is történt. És én tavaly júniusban
úgy éreztem ennél nagyobb kínt és fájdalmat soha nem éltem át.
Elviselhetetlenül szenvedtem…lézengtem a világban, tettem a dolgom, mint egy
gép, és szó szerint haldokoltam. Egyre soványabb voltam, nem ettem és nem
aludtam.

Közben míg elveszítettem
életem nagy álmát, az élet nem állt meg. Iszonyú nyomás volt rajtam. Az
ügyeletvezetés éjjel nappali telefonálgatással és szervezéssel járt. Az
iskolában megtudtam, hogy új munkaköröm lesz. Búcsúzzak el a felsősöktől, mert
a kislétszámú ún. korrekciós első osztályt én kapom meg. Először nagyon
megijedtem a feladattól, azután nagyon boldog voltam, hogy ekkora elismerés ért
egy év ott töltött munka után. Otthon a férjemmel helyrehozhatatlan háborúk
zajlottak, magánéletileg teljesen és végérvényesen különváltunk. Ő új
kapcsolatot teremtett, amitől azt reméltem, hogy ha boldog lesz legalább
nyugalmasabb életünk lesz. Ez egy külön blogot érdemelne,talán még írok róla.

Ugyanebben a júniusban
megkeresett az én elveszett barátom és azt mondta, kell a pénz, visszajön
ügyelni. Hogy így volt-e, tényleg a pénz volt-e a döntő, az nem érdekelt, mert ismét
ott volt mellettem a bajban, a nagyon nagy bajban. És én elkezdtem őt más
szemmel látni, furcsa vibrálást éreztem. Annyira vágytam arra, hogy együtt legyünk,
hogy néha felmerült bennem…lehet szerelmes vagyok. Közben csak úgy mellékesen
leállamvizsgáztam és megszereztem a Drámapedagógus diplomámat. A főiskolai
társaimmal egy közös 4 napos táborozást szerveztünk július első hetében, hogy
ezt megünnepeljük. Nem nagyon akaródzott elmennem, mert úgy éreztem, hogy
hiányozni fog. Megígértük egymásnak, hogy közben telefonon beszélünk.

A barátnőmmel ezalatt  a négy nap alatt nagyon sokat volt időnk
beszélgetni, és ő ismét elmagyarázta, hogy ez az az ember, aki hozzám való, és
ahogyan beszélek róla, neki ez több, mint barátság. Én egész nap lestem a
telefont mikor hív? Aztán órákig repdestem, amikor felhívott, majd este egyre
jobban szenvedtem, hogy míg én a Balaton parton vagyok, ő otthon dolgozik és
jobb lenne ott lenni, mert akkor vele lennék. Egy-két pohár bor után úgy
éreztem ma mégegyszer hallanom kell a hangját. Ott hagyva a társaságot, félre
vonultam egy focipálya kellős közepére és felhívtam. Nagyon sokáig
beszélgettünk, életünkben először arról, hogy mi is ez kettőnk között?

Ez a beszélgetés
mindkettőnkben sok-sok változást hozott. Nekem a legfontosabb az volt, hogy felfedeztem
még tudok érezni, még meg tud borzongatni a gondolat, hogy…

Azóta is csak úgy emlegetjük,
hogy „a focipálya óta”…(folyt.köv)